Szeretettel Oroszországról – jelen és múlt, utak, esélyek

Minden diktatúra önmagában tünet. Tünete a társadalom aktuális tudatszintjének, elvárásainak, félelmeinek és vágyainak. A diktatúráknak van előzménye – van egyértelmű odavezető út. Ahogyan van utóélete is – sajnos.

Ha Putyin bukna ősszel a parlamenti választáson, kiépített rendszere stabilan továbbélne láthatatlan polipként az új rendszer mögött – akadályozva, elárulva, félrevezetve azt. Ha Putyin bukna, nem lehetne azonnal az elnyomásban szocializálódott orosz népet szabaddá tenni rögzült mintáitól. Ha Putyin meg is bukna, nem lenne kéznél olyan stabil, nyugatias műveltségű vezető szakember gárda, ami képes lenne forradalom nélkül átvezetni az országot a sokszázados szervilis modellből a szabad polgári eszme demokratikus korlátokat kiépítő korszakába. Hirtelen nem érik meg egy nép a demokráciára. Látjuk itthon is. Nehéz elfogadni, de ez a realitás.

A stabil, több évtizedes diktatúrákat, elhúzódó anarchia (háború, terrorizmus) és pártoskodás szokta követni – de hiszem, mégis/akkor is meg kell buktatni a diktátort. Persze tudom, hogy aki épp megéli a káoszt és a kiszámíthatatlan holnapot, az ennek nem örül, de a társadalmi fejlődés megkívánja. Mert lehet odázni, kikerülni nem – csak később robban, nagyobbat szól és mindent sodor.

A diktatúrák kiépülése előtt nem ’elromlanak’ az emberek, a társadalmi viszonyrendszerek, hanem sokkal inkább jeleznek. Jelzik, hogy mélyen gyökerező megoldatlan feszültség és óriási ellentmondás van a társadalmon belül. Jelzik, hogy nagyobbak az elvárások gazdasági, kulturális téren, mint amit a társadalom érettsége az adott szinten megugrani képes. Nem érett még arra a fejlődési szakaszra, ami előtt áll. Ilyenkor szokott megfogalmazódni a vágy vissza valami idealizált múltba: “régen minden jobb volt!” “Bezzeg Kádár alatt…” kb. Mígnem eljut a társadalom egy része oda, hogy az sem baj már, ha visszafejlődünk, csak ne legyen felelősség és nyomáskényszer a fejlődés irányába. Csendben el lehet lavírozni az ismerős vizeken, ami nem kíván erőfeszítést, csak pici megalkuvást. Ismerős?

Navalnij például nem azért hős, mert nincs emberi bűne/hibája. Azért hős, mert látja a nehézségeket, tudja, hogy előtte hányan nem élték túl a kiállást – mégis vállalja. Életét ajánlja egy diktátor megbuktatásáért, minimális eséllyel. Ember többet nem tehet. Hős.

Nem minden nép termeli ki gyorsan a diktátor ellenszerét, a hőst. Azok a népcsoportok, ahol nem csupán gazdasági polipok, hanem még a mély vallási ellentétek, sőt a fanatizmus is jelen van írott/ íratlan törvényeivel – na ott brutális, feloldhatatlan szituációk sora áll elő a fejlődő államokban. Például, ahogy a 10 éve robbant “Arab Tavasz” érintett országainál láthatjuk: a világ az arab országok felvilágosodásának hajnalát látta a tüntetéshullámban, ahol sok évtizedes diktatúrákat kezdték el egyenként felszámolni (Tunézia, Jemen, Líbia, Szíria stb), majd egytől-egyig buktak el, vagy váltak az államok a totális káosz területévé, és humanitárius katasztrófába sodródtak, mint Jemen. De egy biztos, a helyzet szinte sehol sem tudott minden szempontból konszolidálódni, még Tunéziában sem, ahol pedig legalább kiépültek a polgári demokrácia keretei. (A kérdés nyilván jóval összetettebb, hiszen Oroszország vagy Belorusszia egészen más fejlődési szinten tart, más társadalmi szerkezettel – csak példaként hozom a 10 éves harc kudarcának lehetőségét.)

A társadalom gyógyulása, az új elfogadása, az elmozdulás szükségességének megértése csak a tágabb társadalmi/gazdasági környezet rendeződésével történhet meg. Évek hosszú sora után…

S bár ilyenkor türelmetlenek vagyunk, mégsem a tünet azonnali eltüntetése a cél: fontosabb kielemezni/megérteni az okokat és rögzíteni, miért borult fel az egyensúly, miért hívódott életre egy diktatúra. Ez a mindenkori értelmiség feladata: gyorsan, egyértelműen magyarázni, tanítani, nevelni. Ahogy a társadalom öngyógyító mechanizmusai elkezdik feltárni a megoldáshoz vezető utakat – és elkezdenek értékes szabályrendszereket felállítani, ahhoz igazodni, úgy fog az ’elromlott’ közeg újra (vagy végre) jól funkcionálni, és megérni egy magasabb szintű közösségi létre.

De ehhez érteni kell a társadalmi fejlődés szabályait és nem megijedni attól a kemény munkától, ami előttünk áll. A megértéshez bizalom kell és párbeszéd. Vitázni, véleményt formálni, érvelni – sokat, közérthetően.

Mert valóban odafigyelni egymásra nehéz. Elengedni az előítéleteinket, vádjainkat és megérteni a másik nyelvén formált igazságokat nem könnyű. Valószínű, hogy ezért nem beszélünk idehaza sem a lehetséges forgatókönyvekről.

Arról, hogy mi lesz egy elért, vágyott cél után?
Hogy mi lesz egy sikeres választás után?
Hogy milyen munka vár egy nemzetre a diktatúra évei után?
Hogy milyen veszélyei vannak, az apátiában eltelt hosszú éveknek?
Hogy tömegével kitermelődnek a kapzsi, hataloméhes (kisdiktátor) vezetők – akik csak a volt diktátor mintáját képesek követni?
Hogy mivel kell megküzdeni, ha alkalmatlan vezető kerül pozícióba?
Hogy oda kell állni azok mellé, akik felvállalják a demokrácia kiépítésének, újjáépítésének “szent” ügyét?

Felfogjuk, hogy a demokratikus utak bejárása közös ügyünk?
Felfogjuk, hogy a politikus mögött meg kell látnunk az embert? Akkor is ha jó, de akkor is, ha rossz. Állampolgári felelősség.

A demokrácia olyan, mint a KRESZ – egy nagy “közösségi társasjáték” – a közösség érdeke, hogy jól működjön, mégis mindig lesz, aki jobbról fog előzni, ha nem figyelünk rá oda.

Közösségünk fejlődése közös cél -gyermekeink jövője – ésszel, szívvel, a normalitás kikényszerítésével.

És hogy a közös út hová vezet?
Fejlődés. Remény. Koalíció. Hit. Jövő. Demokrácia.

Itt vagyok. Kérdezzetek. Segítek.

Szeretettel Oroszországról – jelen és múlt, utak, esélyek

Pin It on Pinterest