Villáminterjú önkéntesekkel: Állatvédelem a válságban – 19. Marcsi

Az önkéntesség társadalmi megítélése valahol egy tükör, ami pontosan mutatja, ha a társadalom kezdi érteni, hogy felelősséggel tartozik azokért, akik rá vannak bízva.

A tököli Elek-Ágh Állatmenhely egyik állandó önkéntesével, Trungel Mária kuratóriumi taggal beszélgetek az önkéntesség megéléséről, személyes motivációiról, élményeiről és a szabadidő feláldozásáról a közös ügyért, az állatvédelemért.

Hogyan lettél önkéntes, állandó önkéntes?

Jó pár éve úgy alakult, hogy eltűnt a saját cicám és első kétségbeesésemben a menhelyet hívtam telefonon. A legjobb döntésnek bizonyult: megnyugtattak, nem hibáztattak, hanem empátiával telve nyújtottak hatékony segítséget. Kikérdeztek és lehiggadva, logikusan végiggondoltam, hol lehet a kis szökevényem, és meglett. Szóval saját pozitív élmény. Azt éreztem, hogy nem vagyok magamra hagyva a bajban, ami felemelő érzés.

Mennyire köti le a napjaidat az önkéntes tevékenység?

Hétvégéim nagy részét kinn töltöm a kutyák között. Tulajdonképpen itthon érzem magam. De ha napközben van időm, vagy bejelentés érkezik, akkor munka után is jövök segíteni. Sok tevékenység nagyon időigényes, így bármikor jól jön a segítség. Ha például bejelentés érkezik egy kóbor kutyusról, akkor azt jó tudni, hogy legalább 1-2 órával kell számolni, de van, hogy sok órát és türelmet igényel maga a befogás – ezzel azért számolni kell. De az irodai munka után nem érzem megterhelőnek, sőt számomra valódi feltöltődést jelent. Mondjuk, így van ennek értelme.

Milyen pozitív élményeid vannak az önkéntességgel kapcsolatban?

Lényegében csupa pozitív élményről számolhatok be. Egyszer kapott meg egy kutyus, de ott én voltam figyelmetlen. Felelősségteljes, aktív jelenlétet igényel a munka – ha hibázunk, az szinte mindig emberi figyelmetlenségből, fáradtságból fakad. A kutyákkal való foglalkozás minden részfeladatát szeretem. De szuper élmény a csapat tagjának is lenni. Megismerni a többi segítőt – a bejáró kutyatréner, vagy a kutyakozmetikus munkájára kifejezetten izgalmas rálátni.

Milyen tanácsokat tudsz adni annak, akit érdekel az önkéntes munka?

Először is ajánlani szeretném mindenkinek magát az önkéntes tevékenykedést, mert felemelő, csodálatos lelki élmény tudni, hogy számítanak rád. A menhelyeken mindig „A kutya az első”, értük, az ő fejlődésükért, támogatásukért vagyunk. Azért manapság már van idő is foglalkozni velük – így ezek mind szeretetkapcsolatok is egyben. Ahhoz, hogy ezt megéljük, be kell tartanunk pár szabályt, nekünk itt dolgozóknak is:

Ajándékba nem adunk kutyát! Az örökbefogadók 20%-a ajándékba vinné, de a kutya társ, minden esetben személyesen meg kell ismerni és kötődni.

Nem gyermekpótlék a kutya – válás esetén, vagy újszülött érkezésekor is legyen helye a családban!

A szülőnek adunk örökbe, sosem a gyerekeknek! A kutyatartás felelősség.

Nálunk udvari kutyák vannak, ami azt jelenti, hogy ahogy lehet, csoportosan szabadon engedjük őket játszani – így biztosítunk számukra ingergazdag környezetet. Ezt tudni kell.

Kisgyermekeket is szeretettel várunk, de csak szülővel. Mindenben segítünk, de a szülőnek jelen kell lennie a menhely megismerésénél, sétáltatásnál – ezek közös családi programok.

A szülőknek azt javaslom, hogy amikor érzékenyítjük a gyermekeket az állatokkal való kapcsolatfelvételre, a tükörreakció példáját alkalmazva mutassák meg a piciknek, hogy finoman, kedvesen közelítsenek, hiszen nekik sem esne jól, ha őket letámadnák vadidegenek – ez működni szokott és óriási élmény megérezni, hogy mit élhet át az állat, ha mi lerohanjuk a szeretetünkkel.

Ne féljünk életünk részévé tenni a menhelylátogatást, a kutyasétáltatást és az adományozást!

Nem a véleményünktől, hanem a példánktól lesz jobb hely ez a világ!

Támogasd a kiszolgáltatottakat – Ajánld adód 1%-át állatmenhelyeknek!

Kiemelt kép: saját fotó

Villáminterjú önkéntesekkel: Állatvédelem a válságban – 19. Marcsi

Pin It on Pinterest