Ideje van a közös gondolkodásnak, a másik tiszteletén alapuló párbeszédnek. A tapintható társadalmi válság önmagában tünet.
A tünet lakmuszként jelez. A társadalom aktuális tudatszintjének, elvárásainak, félelmeinek és vágyainak kendőzetlen mutatója. A társadalmi válságnak van előzménye – van egyértelmű odavezető út. Ahogyan van utóélete – elég egyértelmű sajnos.
A társadalmi viszonyrendszerek elégtelen működése látható feszültségeket hordoz, a problémákat közelről szemlélők számára nehezen áll össze folyamattá, hanem sokkal inkább személyekre, konkrét intézkedés elégtelen működésére utalnak. Pedig az évtizedekig húzódó egyensúlytalanság oka mindig komplex és nem húzható rá a káosz egyetlen tényezőre – bármennyire is ez a könnyebb út és adja magát.
Távolabbról (időben messzebbről) szemlélve sokszor egyértelműen szétszálazható a társadalmi fejlődés útjának megakadását okozó állomások és hatékonyabban beazonosíthatóvá válnak a sorsfordító (visszafordító) hibás, választások, döntések.
A tünetek csupán jeleznek: jelzik, hogy mélyen gyökerező megoldatlan feszültség és óriási ellentmondás van a társadalmon belül. Jelzik, hogy nagyobbak az elvárások gazdasági, kulturális téren, mint amit a társadalom érettsége az adott szinten megugrani képes. Nem érett még arra a fejlődési szakaszra, ami előtt áll. Ilyenkor szokott megfogalmazódni a vágy vissza valami idealizált múltba: “régen minden jobb volt!” “Bezzeg Kádár alatt…” kb. Mígnem eljut a társadalom egy része oda, hogy az sem baj már, ha visszafejlődünk, csak ne legyen felelősség és nyomáskényszer a fejlődés irányába. Csendben el lehet lavírozni az ismerős vizeken, ami nem kíván erőfeszítést, csak pici megalkuvást. Ismerős?
Ilyen esetben sokan nem értik mit kell tenni.
Páran látják, de nem cselekvő típusok. Néha hangot adnak a véleményüknek, kritikájuknak.
Kevesen vállalnak cselekvő szerepet a társadalmi felvilágosítás útján.
A társadalom gyógyulása, az új elfogadása, az elmozdulás szükségességének megértése csak a tágabb társadalmi/gazdasági környezet rendeződésével történhet meg. Évek hosszú sora után…
S bár ilyenkor türelmetlenek vagyunk, mégsem a tünet azonnali eltüntetése a cél: fontosabb kielemezni/megérteni az okokat és rögzíteni, miért borult fel a rendszerváltáskor vágyott társadalmi egyensúly. Ez a mindenkori értelmiség feladata: gyorsan, egyértelműen magyarázni, tanítani, nevelni. Ahogy a társadalom öngyógyító mechanizmusai elkezdik feltárni a megoldáshoz vezető utakat – és elkezdenek értékes szabályrendszereket felállítani, ahhoz igazodni, úgy fog az ’elromlott’ közeg újra (vagy végre) jól funkcionálni, és megérni egy magasabb szintű közösségi létre.
De ehhez érteni kell a társadalmi fejlődés szabályait és nem megijedni attól a kemény munkától, ami előttünk áll. A megértéshez bizalom kell és párbeszéd. Vitázni, véleményt formálni, érvelni – sokat, közérthetően.
Mert valóban odafigyelni egymásra nehéz. Elengedni az előítéleteinket, vádjainkat és megérteni a másik nyelvén formált igazságokat nem könnyű. Valószínű, hogy ezért nem beszélünk idehaza sem a lehetséges forgatókönyvekről.
Arról, hogy mi lesz egy elért, vágyott cél után?
Hogy mi lesz egy sikeres választás után?Hogy milyen munka vár egy ellenségkép által vezetett nemzetre?
Hogy milyen veszélyei vannak, az apátiában eltelt hosszú éveknek?
Hogy tömegével kitermelődnek a hataloméhes vezetők?
Hogy mivel kell megküzdeni, ha alkalmatlan vezető kerül pozícióba?
Hogy oda kell állni azok mellé, akik felvállalják a demokrácia kiépítésének, újjáépítésének nehéz ügyét?
Felfogjuk, hogy a demokratikus utak bejárása közös ügyünk?
Felfogjuk, hogy a politikus mögött meg kell látnunk az embert? Akkor is ha jó, de akkor is, ha rossz. Állampolgári felelősség.
A demokrácia olyan, mint a KRESZ – egy nagy “közösségi társasjáték” – a közösség érdeke, hogy jól működjön, mégis mindig lesz, aki jobbról fog előzni, ha nem figyelünk rá oda.
Közösségünk fejlődése közös cél -gyermekeink jövője- ésszel, szívvel, a normalitás kikényszerítésével.
És hogy a közös út hová vezet?Fejlődés. Remény. Koalíció. Hit. Jövő. Demokrácia 