Az 1977 óta Dunavarsányban élő Sándor élete Csepelről indult, majd Budapesten kereste hivatását, amit egy tűzoltósági hírközpont vezetésében talált meg, mint rádiós, kommunikációs szakember – hogy később innen menjen nyugdíjba is.
A mindig közösségi házigazdám lételeme a segítőszándék és a jó társaság. Életével elégedett emberként akkor boldog, ha problémákra érzékeny, támogató közeg veszi körül. Többek között ennek köszönhetően fordult a különböző művészeti műfajok felé és talált bennük annyi kihívást, hogy kiteljesedjen, mint életművész.
Nagyjából 25 éve tart a művészeti felületeken való útkeresése – vannak grafikái, pasztellkréta alkotásai, de olajjal is fest. Volt gobelinkészítő időszaka is – itt is a tűgobelinben merült el leginkább, azt érezte valódi kihívásnak, de festett selymet és írt novellákat, mielőtt a fa alkotások felé fordult volna a figyelme.
Faszobrai sajátosan finomak, szinte légiesek – elegáns és igényes, szimbólumokkal telített alkotások. Lenyűgöző az az alázat, ahogyan Sándor a fával bánik és az az elkötelezettség, hogy minden apró részlet pontosan kitöltse a felületet, ahová kerül. Az alkotófolyamatban nincs tervezési szakasz, az ihlettel sodródik az alkotó és kreativitása miden esetben eljuttatja oda, ahová igyekszik.
Tájképeiből 10 darab a Dunavarsányi Művelődési Házban a színpad mögötti Sárkány-sarokban van kiállítva.
Eredeti szakmája bútorkárpitos. Végzősként 1971-ben megnyerte a Szakma Kiváló Tanulója ifjúsági versenyt: országos és budapesti I. helyezést tudhatta magáénak a Rumba fotel kárpitozásával.
Megfogadta az apai életvezető tanácsot: „Fiam, vagy tanulj sokat és teljesíts a szakterületeden kiválót és akkor meg kell fizetned minden mesterembert az életed során – vagy tanulj mesterséget és mindent tudj saját magadnak megcsinálni!”
Az utóbbit választotta, mesterfokon.